Liszt ünnepei – Beszélgetés Mészáros Zsolt Máté orgonaművésszel

Mészáros Zsolt Máté orgonaművész, Liszt-kutató a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia-templom zeneigazgatója önállóan, a „maga módján”, de jelentős mértékben járul hozzá ahhoz, hogy Liszt Ferenc egyházi zenei tevékenysége is teljes valójában feltáruljon, és mind ismertebbé váljon. A tavasszal megkezdett beszélgetést a Liszt-misztérium megfejtésének kísérletével folytattuk.

– Itthon és külföldön folyamatosan kutatják Lisztet. Ma is kerülnek még elő kéziratok, ismeretlen művek, vázlatok, töredékek, darabváltozatok… Valójában mekkora lehet ez az életmű, és milyen helyet foglal el a 19. századi  zenetörténetben?  

– Liszt kétségtelenül nemzetközi szinten is a 19. század zenei életének egyik legmeghatározóbb alakja volt. Minden idők egyik legtermékenyebb komponistája: körülbelül 1400 művet alkotott. Folyamatosan mozgásban volt, korabeli világpolgárként jó kapcsolatot ápolt a legjelentősebb írókkal, költőkkel, képzőművészekkel, akikkel kölcsönösen inspirálták egymást. Tekintettel arra, hogy hosszú életet élt, hetvenöt évesen hunyt el, zeneszerzőként rendkívül hosszú utat járt be. Ismeretes, hogy csodagyerekként, ifjú zongoravirtuózként robban be a köztudatba. Családja támogatta a fejlődését, Magyarországról elindulva először Bécsbe, később Párizsba költöztek; a gyermek Liszt közben Angliában is koncertkörutat tett. Carl Cerny volt az egyik tanítómestere Bécsben, ahol Beethovennel is találkozhatott; de a párizsi szalonok világában is sokakat megismert, többek között Chopinnel került jó barátságba. Már gyerekként fogékony volt az impulzusokra, rendszeresen játszotta kortársai műveit és számos átiratot készített. Később a régebbi korok mestereinek művészetét is behatóan tanulmányozta. Inspirációt merített többek között a gregorián zenéből, a reneszánsz vokálpolifonikus kompozíciókból, Bach, Händel, Mozart, Beethoven és Schubert műveiből. Azt mondhatjuk, hogy korának összegző zeneszerzője volt, s egyúttal a jövő zenéjének nagy hatású előfutára. Virtuózként elért sikereinek csúcsán döntött úgy, hogy abbahagyja a turnézást, a folyamatos koncertezést, és egyre inkább a komponálás felé fordul. Az 1848-tól 1860-ig tartó második nagy alkotói periódusában, Weimarban, ahol udvari karmester volt, egymás után születtek a zeneművészetet máig meghatározó mesterművei. Gondoljunk a programzenéire: a szimfonikus költemény műfaját maga Liszt találta ki. A zongorajátékot már korábban megreformálta az úgynevezett transzcendens zongoratechnikával. A magyar zongoraiskoláról szólva

Kocsis Zoltán egy interjúban azt mondta: ha ma a világon bárki leüt egy hangot, abban biztosan benne van Liszt Ferenc.

Az életműve óriási, csak a zongoradarabjainak a száma hétszáz körül van. Számtalan átiratot készített, például Beethoven valamennyi szimfóniájából, Schubert dalokból, reminiszcenciák, variációsorozatok születtek tőle. Rengeteg kézirata elkallódott, de még ma is sokfelől, a világ különböző gyűjteményeiből, könyvtáraiból kerülnek elő művek tőle. 

– Mi mindenben hozott újat Liszt az orgona terén?

– Az említett transzcendens technikát az orgonaműveiben is alkalmazta. Ezek közül az első a Fantázia és fúga az Ad nos, ad salutarem undam kezdetű anabaptista korál dallamára, amelyet Meyerbeer A próféta című operájának részlete ihletett. Liszt korában kevés orgonaművész tudta eljátszani ezt negyvenperces, nagyszabású zeneművet, ami 1855-ben a merseburgi dóm orgonaavató koncertjén (Türingia legnagyobb orgonáján) tanítványa, Alexander Winterberger előadásában hangzott el. Az „Ad nos” megszólaltatása olyan hangszert kíván meg, amely alkalmas egy szimfonikus zenekar hangzásának megjelenítésére. Ennek alapfeltételei a széles dinamikai spektrum (pppp-tól fff-ig), a fokozatmentes crescendo-decrescendo kivitelezésének lehetősége és a színgazdagság. A merseburgi dóm négymanuálos orgonája ideális volt Liszt számára, hogy kísérletezhessen a hangszínekkel, és olyan elképesztően briliáns, aprólékosan kidolgozott regisztrációkat készítsen a művéhez, amelyek megdöbbentőek voltak a régi tradícióban nevelkedett orgonisták számára. Ugyanis általános volt, hogy akár negyedóra hosszúságú műveket is egy hangszín-összeállítással játszottak el. A legendás orgonaavató koncert tehát óriási hatást gyakorolt az orgonaművészetre.

– Hogyan ítéli meg, Liszt mai megjelenése a hazai és a nemzetközi zenei életben arányos a jelentőségével? 

– Esetében semmi sem válaszolható meg egyszerűen, ahogy maga Liszt sem egyszerű eset. Az gondolom,

nemcsak nagyhatású 19. századi művész, hanem máig az egyik legtöbbet játszott zeneszerző, ha a zongorarepertoárt nézzük.

Nincs olyan jelentős zongoraművész a világon, aki ne játszott volna már Lisztet az életében. De Liszt életműve rendkívül nagy és széles spektrumot ölel fel a fiatalkori virtuóz daraboktól egészen a kései éveinek vallásos kompozícióiig, amelyek a legelmélyültebb zeneművei. Ezért azt lehet mondani, hogy éppen a legfontosabb, legnagyobb alkotásai közül sok csak ritkán szólal meg koncerteken. Persze a többszáz zongoradarab közül is mindössze negyven-ötven szerepel folyamatosan a koncertek műsorán. Ha a nála kevesebbet komponáló zeneszerzőket nézzük, akkor Liszt jól áll a „játszási sűrűség” tekintetében, de óriási életművének egészét nézve alkotásainak csak kis hányada tűnik fel a koncerttermekben. A „ritkaságok” közé tartoznak az orgonára és harmóniumra írt darabjai is, amelyeknek az összkiadásán dolgozom. Eddigi kutatásaim során – a különböző változatokat is figyelembe véve – közel hetven művel foglalkoztam. Liszt a „weimari évek” kezdetétől haláláig, 1886-ig komponált orgonára és harmóniumra is. Ezek közül világszerte csak az három-négy úgynevezett nagy művet szólaltatják meg rendszeresen az orgonisták: a már említett „Ad nos”-t, a B-A-C-H fantázia és fúgát, a Weinen, Klagen-variációkat, illetve talán még A halottak című gyászódát.     

– Versenyműveit, rapszódiáit és bizonyos virtuóz zongoradarabjain túl Liszt finoman fogalmazva nem mondható könnyű, illetve könnyen befogadható szerzőnek. Arról nem beszélve, hogy még az első hallásra konzervatívnak tűnő egyházi darabjai, oratóriumai is tele vannak zenei újításokkal, kísérletekkel...

– Minden művét a kontextusában kell értelmezni. Nyilván van az életműben egyfajta kettősség, hiszen a fiatal Liszt „sztár” volt, az előadók közül őt tekinthetjük az első nemzetközi szupersztárnak. Nagyon tudatosan építette fel zongoravirtuóz-karrierjét. Sokszor „kedvezett” a közönségnek azzal, hogy ismert témákat dolgozott fel, briliáns, csillogó műveket komponált. Persze zeneszerzői és zongoratechnikai szempontból elemezve már e „könnyedebb” darabokban is komoly újításokat találunk, de érthetőek, mindenki számára „jól foghatók”. Ehhez képest 1859-60-tól a haláláig egy egészen más szakasz következett Liszt életében, művészi fejlődésében, ami nemcsak életkorával, bölcsülésével, zeneszerzői kiteljesülésével függ össze, hanem azokkal a személyes tragédiákkal is, amelyek ez idő tájt érték. Egyre inkább befelé, illetve római katolikus hite felé fordult. Azzal, hogy Liszt 1860-ban Rómában telepedett le, a katolikus kötődése is erősödött. Gyerekkorától meghatározó volt számára a hit, családi örökség. Már az édesapja is szeretett volna ferences szerzetesnek állni, de aztán úgy döntött, hogy családot alapít. Liszt Ferencet egymás után érték megrázkódtatások: 1859-ben a karjaiban halt meg – az ugyancsak a szerzetességre vágyó, de előbb jogi pályára készülő – Dániel fia, akit elhatalmasodó tüdőbaja vitt el hirtelen. Aztán meghiúsult az elvált Carolyne Wittgenstein hercegnővel tervezett házassága. Az esküvő 1861-ben Liszt születésnapján lett volna Rómában; egy nappal előtte derült ki, hogy IX. Piusz pápa a hercegnő válásra hivatkozva nem engedélyezi egybekelésüket. 1862-ben Liszt – miután megszületett az unokája – a lányát is elvesztette; Blandine valószínűleg a szülés során kapott fertőzés következtében hunyt el.

Liszt legfőbb menedéke erősödő hite lett; már 1858-ban ferences konfráter lett Pesten, később Rómában felvette az alsó papi rendeket. Ezek az impulzusok, érzések a mindinkább elmélyülő műveiben is megjelentek.

– Például a Via Crucis – amelynek megkésett ősbemutatója 1929 nagypéntekén éppen itt, a pesti belvárosi templomban volt – mintha a zenei „minimalizmus” előfutára lenne. Liszt spirituális indíttatású műveiben legtöbbször nem történéseket illusztrál, ezek inkább hangjegytakarékos meditációk, bensőséges hitvallások… Hogyan látja ezt a „jelenséget” az Ön által ismert és játszott darabok tükrében?

– Ahogy említettem, a római évektől indul el ez folyamat Lisztnél. Úgy érzem, hogy főleg a harmóniumra komponált művek a legszemélyesebb fohászai. Liszt legtöbb esetben imákat, Mária-himnuszokat és a rózsafüzérhez kötődő szövegeket dolgozott fel instrumentális módon. Az egyházi témájú kompozíciói között vannak kórusművek, kantáták, és ide tartozik a Via Crucis is. Valóban jellemző ezekre a darabokra, hogy eszköztár tekintetében modern kifejezéssel élve minimalisták. Ez összefügg Liszt cecilianizmusával, vagyis az akkori egyházzenei reformmozgalom törekvéseivel. Gregorián dallamokat idéz a Via Crucis is, amely a Crux fidelis motívumával, az úgynevezett keresztmotívummal kezdődik. Ez egyébként Liszt számos más egyházi művében is megjelenik. A gregorián zene nyelvezetéből való merítés pedig már eleve egyfajta sajátos, meditatív harmóniavilágot hozott vissza a romantika korába. Egy nagyon különleges, eklektikus zenei nyelvezetben olvadt össze mindez Lisztnél. És ténylegesen sikerült neki a minimalizálás: minél kevesebb hanggal minél többet kifejezni. Fontos megérteni, hogy

ezek valóban személyes imádságok. Innen közelítve érthetjük meg, élhetjük át igazán Liszt egyházi műveit. Elcsendesedésre, elmélyülésre indítanak.  

– Az utóbbi években jelentős előrelépés történt itthon a Liszt-életmű megismertetése és népszerűsítése terén. Születésének bicentenáriuma, 2011 óta örvendetes módon megszaporodtak az őt középpontba állító alkalmak. A legnagyobb szabású kezdeményezés a 2021-ben alapított őszi fesztivál, a nemzetközi kitekintésű Liszt Ünnep. Ön idén tavasszal előadói minőségében és mint a belvárosi templom művészeti vezetője hangversenysorozatot indított, ami léptékét, vállalását, eredetiségét és újdonságait tekintve ugyancsak figyelemreméltó hozzájárulás volt e nagy közös „nemzeti ügyhöz”…

– Negyedik éve, hogy Liszt Ferenc születésnapján, október 22-én orgonahangversenyt adok a zeneszerző kedvenc fővárosi templomában. Az idei ünnepi est egyben a Liszt összes orgonára és harmóniumra írt művét bemutató koncertsorozatomnak a záróeseménye is lesz. Különleges összművészeti programmal készülünk, Liszt korábban említett nagyszabású orgonaművei közül az „Ad nos” fantázia és fúga és a B-A-C-H fantázia és fúga hangzik el; a darabokat pedig egy nagyméretű kivetítőn Végh Lajos képzőművész élő digitális homokanimációja fogja kísérni. Július 31-től láthatók a templomtérben a Liszt-korabeli harmóniumok; ez a hangszerbemutatóval indított időszaki kiállítás is október 22-ig várja az érdeklődőket. Liszt születésnapján néhány késői Liszt-kompozíciót újra előadok majd ezeken a hangszerkülönlegességeken. Az altemplomban pedig egy kamaratárlat nyílik a pesti Nagyboldogasszony-templom és Liszt Ferenc kapcsolatáról. Korabeli fotók, relikviák, levelek mellett szeretnénk kiállítani a Via Crucis kottájának másolatát is.    

– A Magyar Művészeti Akadémia égisze alatt végzett hároméves kutatási időszaka nemrég ért véget. Hol tart az orgonára, illetve harmóniumra komponált Liszt-művek tervezett kritikai összkiadása?

– Szeptemberben zárult a hároméves ösztöndíjas időszak, és amit vállaltam, sikerült teljesítenem. Nyomtatásra kész az összkiadás, a vonatkozó anyagok digitalizálva lettek, a kiadásáról még folynak a tárgyalások. A hangversenysorozat keretében pedig megszólaltattam az összes érintett művet. Az elmúlt hónapokban meg kellett húznom egy határt, hogy időben tudjak végezni azzal a penzummal, amit a Magyar Művészeti Akadémiának szántam. De a munkaórák számát jelentősen megnövelte, hogy menetközben rengeteg dolgot találtam még, elsősorban külföldi könyvtárak, levéltárak, múzeumok gyűjteményeiben. Olyan, orgonára és harmóniumra írt Liszt-műveket is, illetve további változatokat, amelyek eddig egyik összkiadásban sem szerepeltek. Az 1980-as években megjelent legutóbbi, Martin Haselböck-féle kiadásban százharminchárom feltüntetett forrást számoltam össze, én kétszázharminchetet találtam. Az a tervem, hogy a saját kiadásomban minden orgona és harmóniumra írt Liszt-mű összes változata benne lesz, emellett még olyan változatok is, amelyek a tanítványok közreadásaiban vagy másolataiban maradtak fent. Rendre felbukkannak újdonságok. Szerencsés dolog, hogy a világ számos nagy gyűjteménye elkezdte digitalizálni az állományát. Ezáltal korábban elveszettnek hitt Liszt-kéziratok is előkerültek a raktárak mélyéből. Olyan archívumokba is eljutottam, amelyeket eddig mások még nem néztek át. De hát ez az igazán izgalmas a kutatómunkában! Az Új Nemzeti Kiválóság Program héthónapos ösztöndíjával a napokban készültem el Liszt Szent Ferenc Naphimnuszát feldolgozó – eredetileg 1862-ben írt – kantátájának véglegesített orgonaváltozatával, amelynek eddig nem volt kritikai kiadása. Több átdolgozást követően, 1884-ban jelent meg a Naphimnusz második, zenekari változatának partitúrája, Liszt még hozzákomponált több mint kétszáz ütemet. Készített belőle egy kamarazenei változatot is zongora és harmónium egyidejű használatával. Lisztnek nagyon tetszett ez a hangszerelés, Rómában is így mutatták be. És ez csak egyetlen művének rövid „keletkezéstörténete”. Úgy látom, ha Isten is úgy akarja, bőven lesz még feladatom a következő évtizedekre is.    

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Fábián Attila (kiemelt kép), Zelnik Péter Zénó, Lugosi Péter 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 24-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.